A Széchenyi István Szakkollégium blogja

Ahogy azt korábbi posztunkban írtuk, szeptember 30-án a Ráday koli megnyitotta kapuit, és Elsős Napunk keretében kis ízelítőt kaphattak az érdeklődők a SZISZből. Mielőtt azonban bemutatkoztak volna elsős kurzusaink, és a konyhában beindult volna a csocsóval és zsíros kenyérrel támogatott ismerkedés, szokásunkhoz híven idén is egy gondolatébresztő előadással nyitottuk az estét. Bardócz Ivánnal, az fn.hu felelős szerkesztőjével beszélgettünk a magyar lappiac, a hírportálok és az online média helyzetéről. A következőkben ennek rövid összefoglalóját olvashatjátok.

Mint kiderült a hazai online média fejlődése igazi kuriózum (ha értékítéletet szeretnénk vinni a dologba, akár a torz jelzőt is használhatnánk) ugyanis míg máshol a világon először a nagy médiavállalatok kezdték el átcsoportosítani tartalmaik egy részét az online csatornára, addig nálunk olyanok kezdtek el először szolgáltatni, akiknek nem volt közük a média világához, mint az újonnan alapított Index és a Matáv által létrehozott Origo.  

Hogy mért nem a Népszabadság vagy a Magyar Nemzet online változata lett a vezető hírportál? A válasz nagyon egyszerű. Az akkori vezetők úgy gondolták, hogy az internet egyszerű veszélyforrás, az online kiadás pedig elsorvasztja a nyomtatott lap eladást, így a legjobb megoldás az online kiadás elsorvasztása. A lapeladás drasztikus csökkenése valóban bekövetkezett, a kezdeti ódzkodás azonban azzal járt, hogy a napilapok később becsatlakozó online változatai csupán a az elsőként belépők látogatószámának töredékével rendelkeznek. Ahhoz, hogy érzékelhessük mekkora hátrány érte ezeket a szereplőket, érdemes a problémát a számok tükrében néznünk.

Magyarország legnagyobb országos politikai napilapja, a Népszabadság, jelenleg hozzávetőlegesen 75 ezer példány eladására képes naponta, a Magyar Nemzet 50 ezer példányban fogy, a Magyar Hírlap és a Népszava kb. 15-20 ezer példányban. A megyei lapok az országosakhoz képest erősebben teljesítenek, a legnagyobb példányszámú Kisalföldből 70 ezer példányt visznek el. Ezzel szemben a legnagyobb hírportál, az Origo.hu napi 1,6 milliós látogatószámmal büszkélkedhet. A hagyományos sajtó lemaradását online berkekben jól jelzi, hogy a Népszabadság oldalát mindössze napi 80 ezren látogatják meg. (A képet némiképp árnyalja, ha figyelembe vesszük, hogy egy eladott lapra több olvasó is jut, tehát az olvasószám az eladott példányszámnál magasabb, illetve, hogy az egy-egy online hírportálra érkező látogató nem mindegyike valódi hírolvasó, az fn.hu esetében például az átlagosan az oldalon töltött idő 2 perc, az offline sajtó számára borús összképen ez azonban nem változtat.)

A napilap piacnak a jelenben is megvannak a maga sikertörténetei, a Blikk napi 200 ezer példányban fogy, az általános trend azonban, ahogy szerte a világon, nálunk is a folyamatos csökkenés. Jól szemlélteti ezt, hogy a Népszabadság olvasóinak száma az elmúlt öt évben felére zsugorodott. A másik megfigyelhető trend pedig a bulvárosodás, mellyel próbálják szinten tartani az eladásokat. A hírportálok ezzel szemben folyamatos növekedést mutatnak, a fizetős modell bevezetése viszont továbbra is lehetetlennek tűnik, így a bevételi lehetőségek a hirdetésekre korlátozódnak.

A közelmúlt pénzügyi válsága, ha lehet, még nehezebbé tette a média helyzetét. A lakosság ugyanis, mikor rákényszerült fogyasztása visszafogására, elsők között a lapok olvasásáról mondott le. Másrészt az offline sajtó fő hirdetői jellemzően a bank szektorból és az autóiparból kerülnek ki, melyeket leginkább érintette a válság. A hirdetési pénzek megcsappanása természetesen az online sajtót sem hagyta érintetlenül. Magyarországon további negatív tényező, hogy a megszorítások már régebb óta tartanak. A kialakuló helyzetet Bardócz Iván az „eligénytelenedés” és a fokozódó „nyilvánossági deficit” fogalmaival jellemezte. Véleménye szerint a médiumok túlzottan függenek egy-egy párttól vagy a kevés számú nagyhirdetőktől, ami akár ahhoz vezethet, hogy a média korlátozottan tölti be demokráciabeli szerepét. Az új modell megtalálása nagyon sürgető, ez azonban még sehol sem sikerült.

Bár a média mindenhol válságban van, az egyes országok között jelentős különbségek mutatkoznak. Hazánk sajnos ebben az összehasonlításban sem szerepel kedvezően. Míg például egy norvég diáklány nemrégiben bekövetkezett tragikus halálakor körülbelül tíz norvég újságíró termett másnapra hazánkban, Rózsa-Flores Eduardo megölését követően, mely hetekig izgalomban tartotta a magyar közvéleményt, a magyar sajtó egyetlen tudósítót sem volt képes kiküldeni, az esettel kapcsolatos híreket pedig a spanyol sajtóból fordították.

Jelentős különbség  az is, hogy míg máshol jellemzően az egyes médiumok is kiküldenek képviselőket, addig itthon a média többnyire az MTI híreit veszi meg, tehát az esetek egy jelentős részében csak másodlagos forrásokkal rendelkezik. Az MTI működésének felét jelenleg az állam finanszírozza, másik felét pedig a piacról szerzi be a szereplőknek fogyasztószám arányos áron eladott hírkvótákból. (Ez a közeljövőben megváltozhat, és az MTI hírei a szereplők számára ingyenessé válhatnak.)

A sajtó helyzete tehát, függetlenül attól, hogy online vagy offline jelentet meg tartalmakat, korántsem mondható bizalomkeltőnek, és ez különösen igaz hazánkban. Az előadás végén a fiatalok médiafogyasztási szokásainak közös megvitatása mellett az eddig felmerült lehetséges kiutak kerültek megtárgyalásra a közönség kérdései kapcsán, a megoldást azonban, talán nem csoda, ezúttal sem sikerült megtalálni.      

Bodó Balázs, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék, Média Oktatási és Kutató Központ kutatójának előadását szervezte meg a Széchenyi István Szakkollégium, az ELTÉ-n, A szerzői jogi kalózok titkos élete címmel.  Az előadás során meghallgathattuk Lakatos Zoltánnal végzett kutatásának eredményeit, melyek arról számoltak be, hogy a peer-to-peer film-feketepiac és a mozifilm-forgalmazás egyes legális csatornái milyen viszonyban állnak egymással.

Bodó Balázs felvázolta először a kalózkodásról szóló gondolkodás két szintjét; az egyéni fájlcserélő tolvajt, akit csak kemény szankciókkal, fenyegetéssel lehet megállítani; és a felhasználókból álló szerzői jogi kalózok tömegét, akikre mint gazdasági károkat okozó tömegként tekint a nyugaton bevett diskurzus. Az előadás ezekhez képest egy harmadik megközelítést javasolt, mely a kalózkodásra, mint megértésre váró társadalmi gyakorlatra tekint.

A kalózkodás e „harmadik utas” megközelítéséhez kétféle leírást osztott meg, a fejlődő országokbeli és a történelmi leírásokat. A fejlődő országokban a nyugati piacok ára érvényesül, az esetleges olcsóbb áruk átcsempészésének elkerülése végett. Olcsó technológiával, decentralizáltan működik a kalóztevékenység, s célja a fejlődő országok modernizálásához szükséges kulturális és ipari tudások megszerzése. A kalózok a piaci kudarcokra reagálva illegálisan működnek olyan politikai környezetben, ahol komoly politikai, gazdasági és kulturális integrációs folyamatok zajlanak.

A másik, történelmi leírás szerint a kalózkodás a könyvnyomdák technológiájának kialakulásával egyidős. E szerint a leírás szerint is a kalózok a piaci résekre reagálnak, ott tudnak érvényesülni, ahol a monopóliumok vagy a cenzúra lehetetlenné teszik a kereslet és a kínálat egymásra találását.  

A magyarországi, meghatározó jelentőségű bittorrent trackereken végzett kutatásuk –egy általuk végzett programmal – arra szolgált, hogy megláthassuk a peer-to-peer feketepiacok működését, torrent oldalak forgalmát.

Ahhoz, hogy megismerjük a kulturális piacot, fontos, hogy a feketepiacot is ismerjük. Tudni kell, hogy mi alkotja a fájlcserélők zárt közösségének belső normarendszerét, hogy a potyautasságra milyen szabályokat alkottak, és azt, hogy a torrent trackerek milyen mértékben tartják tiszteletben a jogtulajdonosok megkereséseit. A magyar peer-to-peer torrent trackerekről készített felmérések a magyar filmpiacot vizsgálták, s megállapították, hogy a vizsgált időszakban a mozikban játszott filmek közül csupán csak minden ötödik került ki valamilyen formában a fájlcserélő hálózatokra. Ha a piac kínálati oldalát figyeljük, akkor láthatjuk, hogy minél erősebb promócióval dobnak egy filmet piacra, annál több kópia készül róla, s annál valószínűbb, hogy hamar felkerül a torrent oldalakra is. A keresletet vizsgálva megállapították, hogy nincs nagymértékű helyettesítés a moziban megnézett és a torrent oldalakról letöltött filmek között. Sokkal inkább hat a letöltőkre, a forgalmazói marketing erő, a kópiaszám, s sokkal inkább letöltik a mozikban már játszott filmeket. Nem kell azonban azt gondolnunk, hogy megrettentően nagy az aránya a letöltött filmeknek a megvásárolt mozijegyekhez képest; a kutatás szerint minden tízedik megvásárolt mozijegyre jut egy letöltés.

A fájlcserélők letöltései strukturálatlanok, vagyis több stílus közül is válogatnak, költségmentesen. A kutatás egyik legfontosabb tanulsága, hogy a feketepiacok ugyanolyan bizalomra épülő terjesztői hálózatot alkotnak, mint a hagyományos, legális kereskedők. A jövőre nézve, az fogja kiszolgálni a piacot, aki a megfelelő bizalmi masinériát fogja majd kialakítani, azaz a legpontosabban reagál a fogyasztók elvárásaira. Ezek az elvárások nem csak a forgalmazott termékek árára vonatkoznak, de például arra is, hogy a globálisan elérhető kínálatból melyik terjesztő tudja legfontosabban kiválogatni a helyi közösség érdeklődésének leginkább megfelelő alkotásokat. Jelenleg a kalózok azok, akik a piaci keresletnek megfelelően csomagolják egybe a fogyasztók igényeit kielégítő filmeket. Ez azt is jelenti, hogy a hagyományos elképzelésekkel szemben a minőségi disztribúcióért, nem a tartalomért fizet a fogyasztó.

Az online feketepiac hiányt betöltő szerepe annak köszönhető, hogy a termelők és disztribútorok által létrehozott kulturális közeget felváltja a fogyasztók által generált, tartalom-gazdag közeg, melyben immár a fogyasztók, rajongók alakítják ki a tartalom fogyasztás kontextusait is.

Nem rég került megrendezésre Innováció a perifériáról – alternatív módszerek a leghátrányosabb helyzetű kistérségek fejlesztésében című előadásunk. Olvassátok szeretettel a Közgazdászban is megjelent összefoglalót Dóri tollából.

A területfejlesztés napjainkban előtérbe került kérdésével foglalkozó kerekasztal-beszélgetést szervezett a Corvinuson a Széchenyi István Szakkollégium. A meghívott előadók betekintést engedtek a fejlesztési tervezés, végrehajtás, és az elméleti háttér részleteibe, majd a jövőben várható változásokról is szót ejtettek.

Dr. Szaló Péter területfejlesztésért és építésügyért felelős szakállamtitkár az előadásában összefoglalta a magyar területfejlesztési rendszer összetevőit, és arra mutatott rá, hogy a Lisszaboni Szerződés ratifikációjával az Európai Unió kohéziós politikája a Magyarország szempontjából rendkívül fontos területi dimenzióval bővült. Az ország versenyképességét ugyanis rontják a jelentős területi fejlettségi különbségek. Ezért egy olyan elképzelést alakított ki a magyar kohéziós politika, amely különböző gazdasági, társadalmi, szociális és infrastukturális mutatók összegzése alapján fejlesztési pólusokat és 33 leghátrányosabb helyzetű (LHH) kistérséget jelölt ki a programok tervezéséhez.

Dr. G. Fekete Éva, a Miskolci Egyetem oktatója arra helyezte a hangsúlyt, hogy ezek a leghátrányosabb helyzetű kistérségek mennyiben különböznek az ország többi részétől, és hogyan kezeli őket a területpolitika most, és kezelhetné a jövőben. Ezek a mikrorégiók kimaradtak a modernizációból, de más térségek által fölélt erőforrásokat (természet, kultúra) megőriztek. Ezt kihasználhatnák a mai körülmények között. A fejlődésüket azonban akadályozza a fejlettebb régióktól eltérő társadalmi közegük (alacsony képzettség, szűk fogyasztói réteg). Ezzel a tervezési folyamatnak is számolnia kell. Kiemelte, hogy a támogatásukra kialakított LHH-program pozitívuma a területi szemlélet és a szociális megközelítés, ugyanakkor a segélyalapú támogatás helyett innovációra, a húzóerőként működő életképes vállalkozások pártfogására lenne szükség.

Dr. Kullmann Ádám, az NFÜ LHH Fejlesztési Programirodájának korábbi vezetője rávilágított a program előnyeire: a kistérségek projektjei erősítik egymást, a konzultáció révén a résztvevők közötti együttműködés javul. A program gyengesége azonban az, hogy több esetben a fejlesztési pénzek helyett a működési költségek fedezésére lenne szükség, így önerő híján sokan pályázni sem képesek.

A résztvevők egyetértettek abban, hogy a felsőoktatás szerepe jelentős a programok tervezése és végrehajtása során, az egyetemek a kistérségekkel tartós kapcsolatokat kiépítve hozzájárulhatnak a programok hatékonyságának javításához. Kezdeményezésekre már van példa, de a szélesebb körű együttműködés eléréséért még van mit tenni.